4. Főképp mezei képek

Az előző oldalra, csak úgy átvezetés- és bosszantásképpen már becsempésztem néhány mezei képet.

Most viszont, miután már végleg kint vagyunk a vízből (értsd: vizes élőhelyekből), folytatom a képes mesét a réti találmányokkal. Igen, sok minden közül kell megtalálni azt, amit érdemes lefényképezni, és másoknak is megmutatni.
Nem csoda, ha a kör leszűkül, bár idővel azért mégis csak dagadni kezd. A cseppkő növekedéséhez is idő kell (csak le ne verje idő előtt valami brutális alak!).

Mindjárt az első kép is már belevaló szárazulaton, virágos réten készült állványról. Hangsúlyozom az állványt, mert állványról fotózni rebbenő rovarokat igen nehéz. Nincs idő bajlódni vele. Egy másik gond az, hogy alkalmasint ugyancsak igen nehéz mutatvány lehet a sokszor kusza aljnövényzeten úgy elhelyezni három lábat (plusz saját kettőt), hogy az ne mozdítson meg valamilyen rejtett inda-zsinórzaton keresztül valami mást. Az a valami más pedig legtöbbször az, ahol a modellünk van. Ezzel vége is a műsornak, lehet pakolni. Ezért ilyenkor, ha mégis, akkor egylábú állványt használok. Kevésbé stabil, de hasznos.

Van ennek egy további előnye is. Makrózásnál a gép automatikus élesség állító rendszere nem mindig működik tudatosan. A keresőben az a kis fókuszmező túl nagy lehet akkor, ha azon belül kellene valamit élesre állítani - a mélységélesség pedig nagyon kicsi. Ezért az obit én előre beállítom (az élességet is kézzel), ahogy gondolom, azután az állvány döntésével ráközelítek a modellre, vagy pontosítsuk egy kicsit: egy rovar szemére. Többnyire néhány kocka rámegy, de némi gyakorlat után ez a módszer sikeres lehet. A gép zárszerkezete bánja.

Olvasom szakkönyvekben, hogy a profi fotós csak néhány, esetleg egy képet készít egy témáról, de azt megfontoltan, gondosan/pontosan, és jól. Biztosan tudják a szerzők, hogy mit mondanak, de azért én megnézném magamnak azt az embert, aki így tud megfogni egy folyton mozgó rovart (amelyik, mondjuk, három másodpercig van ott) és úgy, hogy érdemes legyen megnyomni a gombot.

A rovarok egy része, ha unja a jelenlétem, vagy egyéb társadalmi okokból kifolyólag nem tart kívánatos személynek, akkor egyszerűen hátat fordít (de marad a helyén). Tiszta struccpolitika. No de ő egy egyéniség. Vagy marad, vagy rögtön elmegy; egy másik társadalmi osztály (vagy réteg, vagy rassz - jó, tudom: faj) tagja.

Micsoda egy fura, szőrös szerzet! Itt a képen éppen felpödörte a pödörnyelvét. Csoda, hogy elfér a "szájában". A fej egy részletét kinagyítottam.
Ha érdekli, odaugorhat egy pillanatra: Odaugrom

Erős késztetést éreztem, hogy kisegítsem a szorult helyzetéből, mert én hatalmas vagyok, és mindent megtehetek. Aztán lemondtam róla: vagy a darázs, vagy a pók.
Azért meg kell mondanom: azóta többször is eszembe jutott ez az eset. Más tudni róla, és megint más végignézni.

Remélem nem bánják, hogy ezt a képet ide betettem nyáridéző, mezőlátó hangulati elemként.

Esetleg, ha ránéznének még erre is (kicsit később készült): OK!

Még egy ilyen aranyos kis mászókát nem láttam, mint ez a tölgymakkormányos. Általában nem szeretem piszkálni az állatokat, de most kivételt tettem a fotókényszerem kielégítése céljából. Olyan rossz volt a háttér, ahol matatott, meg amibe beleolvadt, és annyira kínálkozó volt a közelben levő pirospaprika, hogy kénytelen voltam igazítani a természetbeli műtermen. Elétettem egy falevelet, amire szépen rámasírozott. Szinte fel sem figyelt a történésekre. Mire a levél másik szélére ért, akkora már odaérkeztünk légi úton a paprikára, amire le is gyalogolt. Várt egy kicsit, majd elindult, de akkorra már nem menekülhetett a lövéseim elől. A műsor végén visszatettem a saját környezetébe.

Lehet, hogy a saját természetétől indíttatva sose mászna egy pirospaprikára, hiszen azért tölgymakkormányos ő. Nekem viszont lett egy képem, ami tetszetős, legfeljebb az a bírálat érhet, hogy nem igazi természetfotó. Ez a bírálat is csak azért érhetne, mert elmondtam az igazságot. Egyébként mi mindent megtesznek a fotósok egy jó képért! Nem is merem elmondani.

Az én ormányosom viszont egy nem várt légiutazás élményével gazdagodva élte tovább mindennapi életét. További életútját már nem kísértem figyelemmel.

Jó pár helyzetet meglőttem. Ritkán van úgy, hogy egyszerre ennyi lehetőség adódna. Készítettem képet autofókusszal is, meg kézi állítással is. Nagyon izgalmas volt

Pöszörlegyes képem és pókos képem is van egy jó pár, de nem csoportosítva mutatom be őket, mert hamarabb ráunnának, mint így.
Ennek az alapelvnek megfelelően most egy pókos kép jön, azonban már előre mondom, hogy a 4/3. sz. képpel ellentétben itt semmi horror nem lesz.

Ebben a képben elég kevés szín van. Ha pedig megnézzük a következő, "Szélfútta keringő" c. képet és társait, akkor ott azt láthatjuk, hogy azok semennyi színt sem tartalmaznak, ezzel szemben viszont szürke mind.

Azért jövök elő most ezzel a témával, mert sokszor látni valamilyen szín irányába eltolt, vagy akár egyszínű - pl. szépia színű - képeket. Természetesen ezeknek is megvan a szerepük a fotósok kifejezéstárában, akár szoftveresen, akár (analóg esetben) vegyi eszközökkel állítják elő.
Megjegyzendő viszont, hogy ezek mégis csak mesterségesen előállított színek, a fotók pedig hamis-színes fotók.

Istenkísértés, de merészelem azt a kijelentést tenni, hogy a szürkeárnyalatos képek is hamis-színes (pontosabban színeiktől megfosztott) képek, amelyeket színhelyes képek készítésére hangolt digitális fényképezőgépekkel állítunk elő mesterségesen. Ebből a szempontból az eleve fekete/fehér filmre készült képek sem mások, mint hamisítványok (árnyaltabban szólva egyszerűsítések), hiszen a valóság színes.

És mégis! Ezeket a képeket nem tekintjük manipuláltnak. Vajon miért? Talán tiszteletből, talán, mert a fotótechnikai örökségünk gyökereit látjuk benne? Nem tudom. Van azért ezekben a szürkeárnyalatos képekben valami különleges huncutság, mégpedig az, hogy a fényről szólnak, tisztán, ahogy a forrásvíz tör elő a kövek közül.

A továbbiakban visszatérünk a színes világba.
Ha Önök is így kívánják, akkor mondják kérem utánam: Akarom!Vissza a főoldalra