10. Városi életképek

Meleg volt, nyár volt. Egy vasárnap délután összeverődtünk a barátaimmal egy kis szentendrei csavargásra.


10/1. Vasárnap délután

Vasárnap lévén sok látogató volt. Ahogy azonban távolodtunk a belvárosi nyüzsgéstől, amely élteti de egyben agyonnyomja a várost, megszólaltak a házak, a kövek. Itt már csend volt, nyugalom volt, ahova a délutáni meleg fény is csak beköszönni jött, majd ment. Egy macska tétován, álmosan előbújt a vackából, még menet közben is megállt nyújtózkodni egy kicsit. Mintha gondolkodott volna, hogy továbbmenni kellene-e vagy vissza.

Kicsit minden ember egy külön világ, ezért nem tudhatom, hogy mások hogyan élik meg az emlékeiket. Vannak illatok, élethelyzetek, hangulatok, hangok, vagy ezek ilyen-olyan kombinációi, amelyek furcsa módon soha nem felejtődnek el. Mélyen beülnek az emlékezetbe, mintha kőbe vésték volna azokat.
Számomra ezek afféle emlékezet maszkok. Van belőlük néhány...

Gyerekkoromban titkos-írtunk/olvastunk hasonló, de nagyon is valóságos maszkokkal. Egy papírlap, amelyen itt-ott ablakocskák vannak kivágva. Ha ezt a lapot rátesszük egy betűkkel megfelelően teleírt oldalra, akkor az ablakocskákban látható szövegdarabokat egybeolvasva megkapjuk a dekódolt titkos üzenetet.

Az emlékmaszkot is rá lehet helyezni egy éppen látott, hallott helyzetre. Ha az hordoz üzenetet, akkor megszólal a múlt. Kifényesedik a kép, feltolulnak a hasonló helyzetekhez tapadó emlékek.

Nos ez a kép is olyan, amelyre ráillik az egyik maszkom.
Ha nem illene rá egyik sem, akkor lehet, hogy most képződne egy új.


10/2. Napernyős hölgy
Még mindig Szentendrén járunk. A part felé sétálva elmentünk a Malom Múzeum előtt. Elég későre járt, de az udvarba bejutottunk. Csak ott derült ki, hogy a múzeum belső termei már zárva vannak. Az épület romos, nyitott alsó szintjén (vagy szépítsük meg: az árkádok alatt) szobrok álltak. A világítás még be volt kapcsolva. Az egyik szobor érdekes árnyékot vetett a csupasz, vakolathiányos falra.

Mellette elhaladva a barátom megjegyezte, hogy még nem sikerült ezekről a szobrokról jó képet készítenie, pedig érdekesek. Na - mondom - mindjárt megmutatom hogy' kell ezt csinálni. Ilyen kis bökdöső szövegeket azért meg szoktunk engedni egymásnak. Senki sem veszi rossznéven. Nevettek is rajta.
Én visszasétáltam ehhez a szoborhoz, az előbb úgyis megakadt rajta a szemem (már csak azért is, mert egy kicsit csiklandós volt az árnyéka). Készítettem néhány felvételt. Na, hát így történt. Azért meg kell mondanom, hogy a kép jobban tetszik, mint ami a valóság volt.

Remélem, Önök is látnak benne fantáziát.
Egyébként a szobrok, ha nem is szépek, de érdekesek, emlékezetesek voltak. Később megnéztem az egész kiállítást.

Néha folyik vita fotós berkekben, hogy egy műalkotásról készített műalkotás (jelen esetben fénykép) minek minősül, és kinek az érdeme a siker, vagy kinek jár az elmarasztaló kritika.

Láttam már olyan szoborfotókat, részlet fotókat, amelyek újrafogalmazták a témát. Alkotást készítettek az alkotásból. Jelen esetben ezen a képen az eredeti szobor nem is látható csak az árnyéka.
Hát kérem, csak tessék...

Egyik nap az egészségügyi sétám a Dunapartra vitt. Rákönyököltem a kő mellvédre a budai oldalon. Pont szemben volt az Országház. Annyian fényképezték már, hogy ezt már csak nem fogom most én is lefényképezni!
Impozáns városnyi épület. Azt se csodálnám, ha villamos járna benne. Valahol mindig javítják. Most éppen a déli szárny volt felállványozva. Masszív fa elemekből épült szerkezet "X" alakú merevítőkkel. De nézzük csak! Egy helyen nincs X. Micsoda rendbontás! A 300-as telémmel jobban megnéztem, és láttam, hogy az egy munkaablak, nyilván az anyagok szállítására. Ez már érdekelt, viszont nem volt benne semmi élet. Én pedig szeretem, ha a képeimen látszik az élet nyoma.

Persze-persze; nem dolgoznak, vasárnap van. Kedden visszamentem állvánnyal. Mindent szépen beállítottam, kezem a gombon, de most sem volt mozgás. Aztán egyszer csak jött valaki, átvonult anélkül, hogy megnyomhattam volna a gombot. Tudják hogy van ez. Ha nagyon sokáig kell feszülten figyelni valamire, akkor egy idő múlva mégiscsak lankad a figyelem, és a tettrekészség.
De talán nincs minden veszve. Az az ember talán máshol dolgozik, és csak jött valamiért, amit mindjárt visszavisz. Alighogy ezt végiggondoltam, máris jött is: katt.
Hát ez a története ennek a képnek. Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést; megérte? Jó ez a kép? Nekem mindenesetre megérte. Összejött. Összehoztam!


10/3. Egyformás

10/4. A hittérítő

Oxfordban jártam (az egyetemen is, de az egyetemre nem), az utca tele volt helyi történésekkel. Én ezt a jelenetet ragadtam ki közülük. A hittérítő láthatóan talált magának hallgatóságot. Igen nagy meggyőző erővel és hittel magyarázza vallása tételeit.
A "HIT" az valami csodálatos dolog. Magával ragadja a hívőt, sőt sokszor fanatikussá teszi. A hitben sok ember találja meg a lelki békéjét, ugyanakkor sok vér is folyt már miatta.

Nem igen értem, hogy egyik vallás követője miért gondolja, hogy az az igazi hit, amiben ő hisz. A képen látható ember - vélem - igaz meggyőződésből hirdeti a saját igazát.
Egy kép okán talán nem is igen érdemes ezekbe a vallási és filozófiai kérdésekbe belemenni. Nem is vagyok hivatott rá.

Úgy gondoltam viszont, hogy megmutatom ezt a jelenetet, mert gondolatokat ébreszthet az emberi lét kérdéseivel kapcsolatban.

A
A
Ez a kép egy kedves, sokszor látott jelenetet ábrázol, amelyet a budapesti Városligeti-tó partján készítettem.
A kislány szeretné kimutatni az erejét - végre nem ő a leggyengébb a világon - de azért a világért sem bántaná a galambot. Mintha a galamb is tudná ezt. Nem repül el, csak éppen betartja a játékszabályokat, meg a biztonságos távolságot, mert sose lehet tudni... Egyébként már hozzászokott a gyerekek ilyen viselkedéséhez. Városban már csak így van ez.

Művészi ambíciójú fotós közösségekben családi fotókat nem igen illik nyilvánosság elé tárni. Felmerül azonban a kérdés, hogy hol kezdődik és végződik a családi kép kategória. Egy csoportban lefényképezett család például lehet lebecsült családi kép, de ugyanaz egy más kontextusban lehet érdekes, nézegetni való szociofotó.

Aztán itt vannak a gyerekképek, amelyekre a legkönnyebb ráragasztani a "családi kép" bélyeget, mert egy saját gyereket ábrázoló képhez a készítőjének más a viszonya, mint egy idegennek, és a tartalma olyan lehet, ami egy kívülálló számára esetleg érdektelen.
Szerintem azért ezt a kérdést sem érdemes túlerőltetni, hiszen minden gyerek tartozik valaki családjához.

Nyilvánvalóan a "vízválasztó" az, hogy hordoz-e a kép a családi emléken kívül értelmezhető mondanivalót egy kívülálló számára is.


10/5. Erőpróba
A

S végül, ami a legjobb az egészben; jön a Vége: Megyünk elébe? Vissza a főoldalra