3. További vízbázisú és egyéb képek

Múltkoriban Csaba és Laci barátommal ellátogattam az ócsai természetvédelmi területre. Vannak ott olyan fél-mocsaras, fás részek, amelyek többnyire kis tavakat alkotnak, hacsak nincs hosszan tartó szárazság. Jó kis fotósnak (is) való gumicsizmás hely, hogy úgy mondjam vizes élettér. Ott készítettem egy képet a vízről, egy virágról meg egy fáról. Címet is találtam a képhez.

Ha már itt tartunk, szeretnék néhány szót szólni a képek címéről.

Sokan állítják, hogy egy képnek olyannak kell lenni, hogy az cím nélkül is el tudja adni magát. Hát...lehet. Ha igazán leásunk az alapokig, akkor azt kell mondanom, hogy igazuk is van. Én azonban kíváncsi ember lévén tovább ástam, és ott pedig találtam egy kazettát, benne egy cédulával, amelyre az volt írva, hogy némely jó képnek úgy kell a cím, mint egy falat kenyér (mármint nekem a kolbászhoz - mondom, mielőtt képzavarral vádolnának meg).

Vegyük sorba:
Egy rossz képnek lehet adni címet, de minek. Annak úgyis annyi. Ilyen képet elkészíteni sem érdemes (esetleg csak saját használatra), pedig sok ilyen készül. Még az egyébként lelkes és jószándékú fotósok is készítenek rossz, vagy egyébként egyszerűen csak elrontott képeket. Nem is beszélve azokról, akiknél a fényképezés kimerül a csak saját célra való családi és útiképek készítésével, meg azokról, akik kamerás mobiltelefonjuk birtokában már fotósnak érzik magukat.

Ne értsenek félre! Nem általában az alkalmilag fényképezőket akarom bántani (inkább bíztatnám őket), hanem azok ellen szólok, akik közszemlére alkalmasnak vélnek és tálalnak is olyan képeket, amelyek nem alkalmasak közszemlére, de még az irányultság sincs meg bennük.

Vannak azután olyan jó képek (pl, tájképek, esemény képek), amelyek gyönyörű látványt tárnak a szemünk elé, harmonikus a szerkesztésük, és egyébként technikailag is jól vannak megoldva. Ezek a képek többnyire a látvánnyal hatnak. Címet nem okvetlenül igényelnek, de azért én nem bánom, ha van címük egyszerűen a tájékoztatás kedvéért (pl. Alpesi táj vagy Ökrösi hetivásár).

Aztán a jó képeknek van egy olyan kategóriája, amelyek érzelmi húrokat pengetnek meg, esetleg felkavarók. Ilyenkor szívem szerint én mindig adnék címet. Egyszerűen azért, mert a képek különböző képzettársításokat hívnak fel a szemlélőben élettapasztalatuk, múltjuk szerint mást és mást. Igen ám, de a fotónak, ha ki akar fejezni valamit, akkor azt kell kifejeznie, amit az alkotó mondani akart, vagy amit beleérez. Ha segítség híján erre nem tapint rá magától a szemlélő, akkor a képből nem tudja kihozni a benne rejlő maximumot, akkor elveszik valami.
Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az alkotó csak úgy odavetette a képét, mint koncot a befogott farkasoknak, hogy "netek", marcangoljátok, ez már nem az én dolgom.

Nem akarok bővebben kitérni az olyan címekre, amelyek értelmetlenek. Egy virágot ábrázoló képnek nem érdemes olyan címet adni, hogy "Virág", hiszen első ránézésre látszik, hogy az. Ha többet nem mond a kép, mint hogy ő egy virág, akkor jobb nem is adni neki címet. De hát erről már sokat írtak.

Én magam, ha jónak találom a saját képem, akkor ahhoz illő rangú címet próbálok társítani. Van úgy, hogy előbb van a kép, azután a cím. Van úgy, hogy fordítva, és van úgy, hogy egyszerre születik a kép a címmel. Az olyan képem, amelyik nem talál jó címet magának, az általában nem is jó. A művészetek társas viszonyban állnak egymással. Az irodalom a képpel, a zenével. Különben is - tudják - jó ebédhez szól a nóta.

Gondolkodtam, de sehogy sem tudom elkerülni az öntömjénezés és a nagyképűség látszatát akkor, amikor a fenti, 3/1. sz. képemet jónak minősítem. Mielőtt belefogtam ebbe a fejezetbe, akkor említettem az ócsai tájat. Nahát ez a kép ott készült.
Kell hozzá cím? Ha kell, akkor milyen? Néhány a sok lehetséges közül: "Kis virág és a nagy fa", "Üzenet Ócsáról", "Mocsárvilág". Kicsit sótlan címek. Nem motiválnak. Végül is azt a címet adtam, ami a kép alatt található. Ha ezzel együtt szemlélve a képet egy kis melegség járja át Önöket, ha fordul a kocka a kép megítélésekor, akkor talán sikerült megértetnem, hogy a címadással kapcsolatban mire is gondoltam.

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, de a fenti témát illetően megint csak felhívnám a szíves figyelmüket, hogy itt nem örök érvényű igazságokat hintek el, hanem csak a saját véleményemet írom le, hiszen ez a könyv csak magamról szól.

Fotós sétáim közben találkoztam egy egyébként gyakran látható faj fiatal példányával, amely láthatóan jól érezte magát a vizes élőhelyen. Ha nem találták volna ki, egy ember gyerekről van szó.
Természetvédőink panaszkodnak, hogy a vizes élőhelyek száma egyre fogy. A bajt azonban tetézi az, hogy nem csak a vizes élőhelyek száma fogy. Már egyre kevesebb az a hely is, ahol az ember csak úgy, magában jól érezheti magát akár szárazon is (na jó, egy kis söröcske azért oldhatja a hangulatot).

Van egy vidéki hétvégi faházunk (turista kategória!) gyönyörű környezetben. Mellette erdő, vad mező található. Kiváló fotós hely, megannyi apró élőlénnyel.
Ahogy telnek az évek, azt látom, hogy ebből a gyönyörűségből egyre többet harapnak ki megválasztott hivatalos tisztségviselőink más házak építésére. Egyszerű a képlet: ahol eddig lepke volt, ott most ház lesz.

Túlszaporodott az ember, de egy ideig még él benne az ösztön, és megteremti magának az épített vizes környezetet, ha már a természetes fogy is. Ezt kultúrának hívják.
Budapesten a margitszigeti szökőkút is ilyen. Nyugalom, napsütés, zenére szökellő vízsugarak. Szeretem hely.

Ott készítettem a 3/2. sz.képet. A magasra szökellő vízbe oldalról belefújt a lágy szellő és a képződő permetet átvilágították a faágak között utat találó fénypászmák. Le kellett fényképezni csak úgy magamnak. Nem minden pillanat volt alkalmas, mert a víz csak időnkét lövellt a magasba, a szél pedig kis lökésekben érkezett. Készült már egy-két kép, amikor beszaladt a gyerek a keresőmezőbe.
A fénypászmák pont ráestek: gyors katt. Mintha felsőbb hatalmak nyúltak volna le megsimogatni a gyereket.

A

Nem tudom mi történt velem, mert elég sokat locsogtam eddig. Pedig igazából nem vagyok az az állandóanbeszélőtípusúember. Ugye ők ismerősek? A mondat végén sohase tesznek pontot, közbeszólásra sem hagynak időt, de nem is érdemes közbeszólni - adják magukat. Rádiós szóhasználattal és egyúttal pontosabban szólva; mindig adáson vannak, vételre ritkán kapcsolnak át.

Én azért elvagyok velük. Elég ötpercenként öt másodperces mintákat venni a beszédükből, és máris mindent tudunk. Lehet közben a saját értékes, magasröptű gondolatainkkal foglalkozni. Elő lehet venni többször lejátszott valós vagy képzelt élethelyzeteket, amelyekben mi pozitív hősök vagyunk vagy voltunk, vagy lehetnénk. Baj csak abból származik, ha valamit kérdez az illető, és válaszolnunk kell. De hát ezek kis ügyek.

Mindezt mentegetőzésképpen, és azért mondtam el, hogy bebizonyítsam: én nem ilyen vagyok. Így alkalmam adódik néhány képet megmutatni Önöknek anélkül, hogy szép magyar, és manapság igen közkedvelt kifejezéssel élve lekommunikálnám azokat, bár tartok tőle, hogy ennek még megisszák a levét.

A

Ezt az utóbbi 3/6 sz. képet nézve, szinte az a megdöbbentő érzése támad az embernek, mintha ez a zengőlégy értelmes figyelemmel tanulmányozná azt a valamit, amit a "kezében" tart. Ne feledjük rovarok, pollenek méreteiben vagyunk, és nem egy főemlőst látunk itt.

3/7. Segéderő

Nemkülönben elismeréssel adózom azon fotósoknak, akik a korabeli nedveslemezes technikával készítették fotóikat, cipelték a sötétkamra sátort, a nehéz, fa fényképező alkalmatosságokat. Hol vagyunk már ettől... de hol is?!

Egy szép ívű, sportos mozdulattal, átugorva a közbenső (részben ma is élő) technikákat, máris a digitálisok világába érkeztünk.
A fényképezőgépek ma már szinte mindenki számára elérhető árban és méretben kaphatók. Sokan vesznek is maguknak, és fényképeznek a maguk kedvtelésére, vagy megélhetésük céljából. Van, aki csak családi és úti élményeket kíván megörökíteni (ez rendben is van). Van, aki az elég megfoghatatlan definícióval élve művészinek nevezett képeket akar készíteni. Én is ilyennek tartom magam. Igyekszem, igyekszem a magam műkedvelő szintű, bicebóca módján.

Ha valaki megvásárol magának egy (bármilyen) fényképezőgépet, akkor máris egy igen értékes, kétrészes készlet birtokában találja magát.

A készlet egyik részét képezi a gép, amit megvásárolt, a másik részét maga a tulajdonos, ami viszont adott. Igen, a csomag legértékesebb és egyben meghatározó fontosságú eleme maga az ember. Van egy nagyon fontos tulajdonsága: a tanulékonyság. Aki nem használja ki ezt a tulajdonságát, és automata üzemmódban marad, az ugyanúgy nem fejlődik tovább, mint a birtokában levő gép (Persze itt most csak fotós "viszonylatokra" gondolok, épp úgy, ahogy a villamosoknak is vannak viszonylataik - az Isten tudja miért, amikor azoknak útvonalaik v. esetleg járatai vannak. Na mindegy!)

Itt álljunk meg egy pillanatra! Most eszelkedem rá, hogy milyen tapintatlan vagyok! Majd' el felejtem: egy kávé, esetleg egy konyak lazításként? Van kétéves Villányi Merlóm is (így nagybetűsen) azoknak, akik a száraz vörösbort jobban kedvelik, mint a száraz szöveget. Én most a vörös mellett lennék - egyébként meg barna mellett. Azt jobban kedvelem, a gesztenyéset, mármint a szelíd gesztenyéset. A sárkányosat nem. Na ezt jól megcsavartam. Mindig mindenről eszembe jut valami.

Folytassam ezt a fotós dolgot? Na jó, úgy érzem bólintottak. Mindenesetre annak tudatában teszem a dolgom, hogy azért a helyzet kulcsa az Önök kezében van.
Szóval egyszerű gépekkel is lehet művészi színvonalú képeket készíteni, és drágával is lehet képnek alig nevezhető képeket készíteni.

Aki viszont már ráállt egy útvonalra (viszonylatra), az hamar felismeri gépének korlátait. Lesz olyan kép, amelyet nem tud elkészíteni, pedig szeretné - vagy nem úgy tudja, ahogy szeretné. Ekkor elkezd gyarapodni a készlet a pénztárca terhelhetőségétől (vagy inkább üríthetőségétől) függően. Megjegyzem a gyarapodás lehet minőségi gyarapodás is. Ez a jobbik fajta.
Kellő önszabályozás hiányában az állomány egyre nagyobb és súlyosabb lesz. Esetenként túlnő az emberen. Egyszer csak azt veszi észre a fotós, hogy már nem ismeri ki magát, és nincs ideje kitapasztalni eszközei viselkedését. Csak félve jegyzem meg: könnyen észreveheti azt is (ha felemeli a fejét), hogy nem születik több jó képe, mint korábban - vagy annyi sem.

Könnyen bele lehet ám kerülni egy ilyen bűvkörbe! A fotós elfelejti egyes kisebb eszközeinek a létezését, és örömmel fedezi fel ismét, ha rátalál. Hasonlóképpen örvendeztetett meg engem is egy valamikori új autóm. Mindennap találtam benne valamit; egy csavart, egy nemtudommicsodát, amik nélkül azért ment az autó - bár nem mindig.
Szóval állvány is kell, vaku is kell, derítő is kell (meg esetleg les-sátor és másodgép), a szűrőkről, tartalék elemekről/aksikról nem is beszélve, amik miatt a kis táskából nagy táska vagy hátizsák lesz. Aztán máris szépen visszakanyarodtunk a megmosolyogtató ősi hurcolkodó technikához. Nem rossz, hadd erősödjön az a fotós!

Tehát csak szép lassan, megfontoltan!

Én Budapesten élek, közel a Dunához. Nem telik sok időbe, amíg oda lesétálok. Itt nincsenek olyan kis lények, mint amilyeneket eddig mutattam. Leginkább sirályok akadnak lencsevégre.
Kezdetben az ember vándorolt, és közben gyűjtögetett, vadászott, halászott. Amikor letelepedett, akkor a telepesek földművelésbe fogtak. Igaz, halásztelepek is vannak, ahol nem művelnek földet, de hogy ott mit művelnek... annak a halak a megmondhatói. Vízimadarak is alkotnak telepeket. Az ő profiluk hasonló a halászokéhoz.

Nem ijesztgetésnek szánom, de madarakat még fogok mutatni.

Egyes helyeken a kövek úgy rendeződtek el, hogy részben kiálltak a vízből. Nem nagy csoda, viszont a különböző kőformációk különböző víz fodrokat keltenek, s ezek egymást lökdösik. Sokáig el lehet gyönyörködni bennük.
Mindkét fenti képnél polárszűrőt is használtam. A 3/10-esnél azonban csak egy picit állítottam hatásosra, hogy a felszíni hullámok jól látszódjanak. Szépen, ívesen tükrözték vissza az ég kékjét. A 3/11-es képnél viszont majdnem teljesen kiszűrtem a felszínt, hogy a meder fenekén játszó fényeket lássam.
A víz és a fény jó pajtások. Aznap reggel nekem játszottak színházasdit.

Ja, és ki ne felejtsem ezt a két vízi furcsaságot:

Most viszont, ha lapoz egyet, akkor már teljesen kint leszünk a vízből. Csupa mezei képek következnek, a szónak nem a szlenges, hanem az igazi értelmében.
Kérem lapozzon! Vissza a főoldalra